Harminc év telt el azóta, hogy Dustin Hoffman eljátszotta az autista zseni szerepét, de a legtöbb ember azóta is az ő karakterével kapcsolja össze az autizmust.

Az Esőember című filmet 1988. december 16-án mutatták be a mozikban, és azóta az egész világ tudja, mit jelent „autista zseninek” lenni. Bár a film készítése évekig tartó pokoljárásra emlékeztetett, a próbavetítések fogadtatása pedig langyos és bizonytalan volt, az Esőember azonnal bombasiker lett. Több Oscar-díjat is besöpört: a legjobb film, a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb rendező kategóriájában is győztes lett, valamint legjobb férfi színészként Dustin Hoffman is hazavihette a szobrot Raymond Babbitt karakterének megformálásáért. 

Megbecsülni is lehetetlen az Esőember kulturális jelentőségét, és azt, hogy milyen mértékben formálta az emberek autizmusról alkotott véleményét. Egy ekkora befolyással bíró műnek azonban – még ha jó szándékkal készítették is – káros hatásai is lehetnek, ha túl sokáig tartja a népszerűségét. Ami egykor felszabadító volt, idővel bosszantóvá és korlátozottá válhat, ezért jogosan merül fel a kérdés: 30 évvel a film bemutatása után az autista közösség vajon áldásként vagy átokként tekinthet az Esőemberre? 

Az Esőember előtt az átlagembernek egyáltalán nem volt elképzelése az autizmusról, hiszen sem a közéletben, sem a képernyőn nem foglalkoztak a témával. Az autizmus egészen addig egy elvont fogalom volt, amelyet csak az érintett szülők és az erre specializálódott szakemberek érthettek. Az Esőemberben az a jelenet mutatja be legjobban az általános tudatlanságot, amikor a Tom Cruise által alakított Charlie Babbitt megpróbál tanácsot kérni egy pszichiátertől a testvérével, Raymonddal kapcsolatban. Egy nővér visszakérdez a beszélgetésük közben „Hogy mondta, a bátyja, micsoda – egy művész?” (angolul „artistic” művészhajlamút jelent, ami nagyon hasonlít az angol „autistic” kifejezésre, ami autistát jelent magyarul). Amire Charlie így válaszol: „Nem, nem úgy értettem, hogy ő művész, úgy értettem, hogy ő autista.” A nővér erre a következőket mondja: „Hm, azt nem ismerem. Mi is a probléma pontos jellege?”

Az autista embereket korábban csak a szüleik támogatták, de még ez sem volt magától értetődő, hiszen sokukat intézetbe adták. Más szülők évtizedek óta küzdöttek a gyermekeik jogaiért és szabadságáért, de az ő harcuk is láthatatlanul zajlott. Aztán hirtelen mindenki megismerte az autizmus szót, ami korábban csak az övék volt. Mindenki tudta, ki az a Raymond Babbitt, a karakter pedig az autizmus kulturális megtestesítője lett. 

Az Esőember c. film a mai napig az egyetlen hollywoodi film, amely az autizmus témáját feldolgozva elsöprő sikert aratott. A premier óta eltelt 30 évben nem született olyan, autista szereplőt bemutató film vagy tévéműsor, amely hasonló kereskedelmi vagy szakmai sikert ért volna el. Az Esőember ezért a mai napig kitartóan őrzi a különleges státuszát a kulturális életben. A média óriási hatalma miatt a filmek jobban formálják a kulturális tudatunkat, mint bármelyik másik művészeti forma. A pszichiátriai intézetekre sokan úgy gondolnak, ahogy a Száll a kakukk fészkére című filmben látták, az autizmusról alkotott elképzelésüket pedig az Esőemberben bemutatott karakterre alapozzák. Ahelyett, hogy az autizmus egyetlen megjelenési formáját látnák benne, Raymond Babbitt sokak számára eggyé vált az autizmus fogalmával. 

A film hatását jól tükrözi, hogy az „autista vagyok” állítást – hozzám hasonlóan – minden általam ismert autista kiegészíti azzal, hogy „de nem vagyok Esőember.” Az autisták azt a kérdést is jól ismerik, amelyet a filmben az egyik orvos tesz fel Raymondnak: „Van valamilyen különleges képessége?” Szintén az Esőember az oka, hogy az autistákat jellemzően zseniként mutatják be a filmekben és tévéműsorokban. Ennek legfrissebb példája a Freddie Highmore által alakított Shaun Murphy a Doktor Murphy című sorozatban. Tévhit azonban, hogy minden autista zseni, vagy olyan különleges képességekkel rendelkezik, mint a kivételes memória. Egy olyan tévhit, amely a mai napig tartja magát, és ebben az Esőembernek is jelentős szerepe van. A Raymond Babbitt által megtestesített autista zseni mítosza továbbra is egy népszerű kulturális sztereotípia. 

Nem a film hibája azonban, hogy az Esőember továbbra is ekkora hatást gyakorol a közvéleményre. Erről inkább az iparág egésze tehet. Az Esőember lehetett volna a kiindulópont az autista karakterek képernyőn történő bemutatásában, ehelyett azonban egyeduralkodóvá és egyúttal zsákutcává is vált. Néhány említésre méltó kivételtől eltekintve (mint az Adam Elliot fantasztikus filmjében, a Mary és Maxban bemutatott Max) az autista karakterek mind Babbitt mintáját követik. 

Az Esőember dicséretet érdemel, amiért először mutatta be az autizmust a képernyőn. Ezzel megadta az autistáknak azt, ami korábban nem adatott meg nekik: láthatóvá tette őket. Az Esőember egy csapásra, majdhogynem egy éjszaka leforgása alatt kivívta az autizmus számára azt a figyelmet, amiért a szülői érdekképviseleti csoportok évtizedek óta harcoltak. Az autizmus képernyőn való megjelenítésének egyeduralkodójaként azonban a film negatív hatásait sem szabad figyelmen kívül hagyni; az autista közösség ugyanis sokkal többet jelent Raymond Babbittnál. Ez 1988-ban talán még nem tűnt nyilvánvalónak, de most már az – ennek ellenére úgy látszik, az Esőember továbbra is nagy hatással van a képernyőn bemutatott autista karakterekre. Akár tetszik, akár nem, az autisták még mindig nem szabadulhatnak az Esőember befolyásától. 

forrás: https://www.theguardian.com/commentisfree/2018/dec/17/rain-man-myth-autistic-people-dustin-hoffman-savant
fordította: Vörös Kata, Nagy Gabriella
lektorálta: Szilvásy Zsuzsanna és Kassai Edit

Címkék: