Donald Gray Triplett volt az első gyermek, aki autizmus diagnózist kapott. Donald ma is él, 85 éves. Életútja érdekes lehet mindenkinek, aki autista gyermeket nevel, vagy autista emberekkel foglalkozik.
Az Esőember és A kutya különös esete az éjszakában c. regény után Donald Gray Triplett története kívánkozik színpadra vagy képernyőre. Az Egyesült Államok déli részén egy kisvárosban élő férfi kezdettől fogva az autizmus történetének fontos szereplője.
A Baltimore-i pszichiáter Leo Kanner cikke, ami először nevezte meg az autizmust mint diagnosztikai kategóriát, Donaldot – az általa vizsgált 11 gyerek közül – „1-es esetként” azonosította. A tanulmány megállapította, hogy olyan rendellenességet fedeztek fel, amely addig nem szerepelt az orvosi tankönyvekben. „Gyermekkori autizmusnak” nevezték, amelyet később autizmusra rövidítettek.
Donald 1933-ban született a Mississippi állambeli Forestben, szülei Beamon és Mary Triplett, ügyvéd és tanár. Donald rendkívül visszafogott gyerek volt, soha nem reagált anyja mosolyára, nem válaszolt a hangjára, különös logikájával és a nyelv sajátos használatával kilógott a kortársai sorából.
Donald tudott beszélni és szavakat utánozni, de úgy tűnt az utánzás fontosabb számára, mint az értelmes beszéd. Leggyakrabban csak visszhangozta, amit valaki mást mondott. Egy ideig például újra és újra kimondta a „trombitaszerű” és a „krizantém” szavakat, valamint a következő mondatot: „Ki tudtam tenni egy kis vesszőt.”
A szülei megpróbáltak hozzáférkőzni, de nem jutottak sokra. Donaldot nem érdekelték a gyerekek, akiket azért hívtak hozzá, hogy játsszon velük. Arra sem figyelt föl, amikor egy beöltözött Mikulás ajándékot hozott neki. A szülei mégis tudták, hogy a gyerek figyel és intelligens. Két és fél évesen tökéletesen elénekelte a karácsonyi dalt, amit az édesanyjától egyetlen alkalommal hallott. Kiváló memóriával rendelkezett, emlékezett például a gyöngyök sorrendjére, amit édesapja véletlenszerűen fűzött föl egy madzagra.
Intellektuális képességei azonban nem mentették meg attól Donaldot, hogy intézetbe kerüljön. Ezt javasolták az orvosok. Abban a korban ez volt a bevett módszer az olyan gyerekek esetében, akik távol estek a „normálistól”, csak úgy, mint Donald. A szüleiknek pedig azt javasolták, hogy próbálják meg elfelejteni a gyereket, és tovább élni az életüket.
1937 közepén Beamon és Mary beleegyeztek az orvos javaslatába és intézetbe küldték az akkor három éves Donaldot, de egyáltalán nem felejtkeztek el róla. Havi rendszerességgel látogatták, és a Forestbe tartó hazaúton valószínűleg minden alkalommal hosszasan őrlődtek azon, hogy haza kellett volna hozniuk a gyereket magukkal.
1938 végén ezt meg is tették. Ezután keresték fel Dr. Kannert Baltimore-ban segítségért. Kanner először zavarba jött, nem volt biztos benne, hogy Donald milyen pszichiátriai kategóriába illik, mert a meglévők egyike sem illett rá pontosan. De miután többször látta Donaldot, és más gyermeknél is tapasztalt hasonló viselkedést, megírta úttörő tanulmányát, amelyben létrehozta az új diagnosztikai kategóriát, az autizmust.
Innentől kezdve kutatók, oktatók, érdekvédők és autista emberek írták évtizedeken keresztül az autizmus drámai epizódokban, bizarr fordulatokban, hősökben és gazemberekben gazdag történetét. Donaldnak ebben már nem volt része, a baltimori diagnózis után visszatért Mississippibe, ahol a világ szeme elől visszavonulva töltötte hátralevő életét.
Na jó, ez nem pontosan így történt. Donald ma is él, egészséges 82 éves, és immár egy könyv főszereplője is. (In a different key: The story of autism) Amikor 2007-ben végre nyomára akadtunk, egészen meglepett minket, hogy hogyan alakult az élete.
Donald a saját házában lakik (abban a házban, amelyben felnőtt), támogató közösségben, ahol mindenki ismeri. Rendszeresen összejár barátaival, Cadillac-kel közlekedik, és naponta golfozik. Másik hobbija az utazás. Donald egyedül körbeutazta az Egyesült Államokat és járt néhány tucat más országban. Egyik szekrénye telis-tele az utazásai során készített fotókkal és albumokkal.
Donald az elégedett nyugdíjas tökéletes mintaképe. Egy olyan intézményben, amely majdnem a végzete lett, biztosan elveszett volna és soha nem élvezte volna ezeket a dolgokat. Ezért óriási köszönettel tartozik az anyjának. Amellett, hogy hazavitte a fiát, fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy kapcsolatot teremtsen közötte és a környezete között, hogy Donald megtanuljon beszélni, és önmagáról gondoskodni.
A rengeteg erőfeszítésnek köszönhetően, Donald tinédzser korában képes lett normál középiskolába, majd főiskolára járni, ahol francia és matematika szakon kapott diplomát.
Az eredményeket Donald magának is köszönheti. Veleszületett intelligenciája vezetett ahhoz, hogy képességei végül teljes mértékben kibontakozzanak.
Arra gondoltunk, hogy érdekes lenne Donald életét filmre vinni. Amikor Forestbe mentünk, azt is megértettük, hogy maga a város is részt vállalt Donald kiváló eredményeiben. A mintegy 3 000 fős kisváros lakói valószínűleg tudat alatt, de egyértelmű döntést hoztak arról, hogyan kezeljék ezt a furcsa fiút, majd embert, aki közöttük élt. Röviden: úgy döntöttek, hogy elfogadják, „sajátjuknak” tekintik és megvédik Donaldot.
Ezt onnan tudjuk, hogy amikor először látogattunk el Forestbe, és kérdéseket tettünk fel Donalddal kapcsolatban, legalább hárman figyelmeztettek, hogy ha bármit is ártunk Donaldnak, megtalálnak és leverik rajtunk. Ez elég sokat elmond arról, hogyan bánnak vele.
Idővel azonban, ahogy egyre több ember bizalmát elnyertük, egyre többet tudtunk meg arról, hogyan fogadták el az évek során Donaldot. Az iskolai évkönyv tele van az osztálytársak megjegyzéseivel arról, hogy ő milyen nagyszerű barát. Néhány lány pedig kifejezetten kedvesnek találta őt.
Megtudtuk, hogy az iskola milyen szerepet játszott az életében. A többiek a matematika iránti megszállott érdeklődését nem találták furcsának, hanem valamiféle zsenialitást is láttak benne. Találkoztunk olyan emberrel, aki a főiskoláról ismerte Donaldot. Most miniszteri posztot tölt be. Annak idején a közeli folyón megpróbálta úszásra tanítani őt. Amikor ez nem sikerült, folyékonyabb beszédre próbálta tanítani, ami aztán szintén nem jött össze.
Ennek az az oka, hogy Donald autizmusa nem múlt el. Bár fokozatosan legyőzte az életét korlátozó akadályokat, még mindig vannak megrögzött szokásai, gépiesen beszél, és egy-két udvarias fordulaton túl nem igazán tud társalogni. Mindezzel együtt azonban teljes értékű ember, öröm vele időt tölteni. Olyan, mint amilyennek egy igazi barátot képzelünk.
Donald története arra tanít minket, hogy amikor a szülők megtudják, hogy a gyermekük autista, azt is tudniuk kell, hogy ezzel a speciális diagnózissal a kocka még nincs elvetve. Minden ember egyedi fejlődési és tanulási ritmussal rendelkezik, ahogy Donaldnál is láttuk. Még akkor is, ha legtöbbször később ér el egy bizonyos fejlődési szintet, mint a többiek. Donald például csak a húszas évei végén tanult meg vezetni, de máig vezet.
Ha elkészülne a film Donald életéről, a záróképen a következő szöveg jelenne meg: „A film készítői szeretnének köszönetet mondani a Mississippi államban található Forest városának, hogy nem csak elmesélték, de lehetővé is tették ezt a történetet.”
Az eredeti cikk írói: John Donvan és Caren Zucker. Szintén ők az In a different key: The story of autism c. könyv szerzői.
A bejegyzés a következő BBC cikk fordítása alapján készült: http://www.bbc.com/news/magazine-35350880