A Vineland-3 vizsgálatok alatt nagyrészt pontszámokkal, készségszintekkel meg átlagokkal dolgozom. Kitöltjük a kérdőíveket, átbeszéljük a mindennapi funkciókat, bejelöljük, mi megy önállóan és mihez kell segítség. Első ránézésre ez egy száraz, szigorúan szakmai munka.
De közben folyamatosan beszélgetünk. Fiatalokkal, idősödő szülőkkel, párokkal, érintettekkel. És ilyenkor óhatatlanul belelátsz az életükbe – néha csak egy-egy villanásnyi időre, de az a pár perc sokszor hetekig veled marad.
Nemrég két ilyen beszélgetés is mélyen elgondolkodtatott. Valahogy mindkettő ugyanarról szól: a tiszta, sallangmentes elfogadásról – csak épp teljesen más oldalról megközelítve.
Az egyik esetben két autista fiatal lakik együtt. A mindennapi teendőkről volt szó, amikor kiderült, hogy az egyikőjük szenzorosan annyira érzékeny, hogy képtelen megérinteni a koszos ruhákat – még a sajátjait sem. Egy átlagos lakótársi kapcsolatban ebből simán örökös vita lenne: elvárások, megsértődés és egymásra mutogatás. De itt nem ez történt. A másik fiatal teljesen természetesen átvállalta a feladatot: ő fogja meg és teszi be a mosógépbe a ruhákat. Nem csinált belőle ügyet, nem akarta „nevelni” a társát. Egyszerűen látta, hogy a másiknak ez blokk, neki meg nem tétel, úgyhogy megcsinálja.
A másik beszélgetés során egy autista párral ültem. A hölgy mesélte, hogy ő bizony soha nem kap ajándékot a párjától – se születésnapra, se karácsonyra. A férfinak ugyanis az ajándékozás, mint társadalmi szokás teljesen értelmezhetetlen, idegen koncepció. Ami pedig igazán megragadt bennem, az a hölgy hangja volt. Nulla sértődöttség, semmi elvárás vagy elkeseredettség. Nem akarta beleerőszakolni a másikat abba a szerepbe, amit a külvilág elvár egy férfitől. Megértette, hogyan működik a párja, és nem kérte számon rajta azt, amit az képtelen úgy megélni, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva.
Szakemberként hajlamosak vagyunk sokat elméletezni az empátiáról meg a szociális készségekről. De amikor ezeket a történeteket hallgatom, mindig rájövök, hogy a valódi empátia nem a nagy, látványos gesztusokban rejlik. Nem abban áll, hogy szép szavakkal együttérzünk, vagy betartjuk a társadalmi illemszabályokat.
Sokkal inkább abban a csendes gyakorlatiasságban mutatkozik meg, ahogy leemeljük a terhet a másik válláról ott, ahol neki nehéz. És abban a bölcsességben, ahogy hagyjuk a másikat a saját működésével létezni – anélkül, hogy át akarnánk formálni a saját képünkre.
Néha úgy érzem, a Vineland felmérések végén nemcsak én adok vissza visszajelzést a családoknak, hanem én is hazaviszek tőlük valami pótolhatatlant az emberi kapcsolatokról.