Már második éve nem tudtuk úgy megélni az autizmus világnapját, ahogyan szoktuk.
A világnaphoz, a kékre világított épületeken túl hozzá tartoznak a nagy rendezvények, a közös séták (lufival vagy kék szalaggal, vagy bármivel). Van, aki egy teljes park összes fájának a törzsét horgolja be kékre; van, aki sok-sok gitárost gyűjt össze, hogy együtt zenéljenek. Ezek a rendezvények nem csak azért jók, mert az autizmusról szólnak, hanem azért is, mert aki részt vesz bennük, megérezheti, hogy nincs egyedül. Lehet, hogy egy autista családtagról való gondoskodás olyan, mint egy folyton változó akadályokkal felszerelt kalandpark, amin nagyon nehéz átkelni, de ilyenkor legalább látjuk, hogy nem egyedül futunk.
Ez most nincs. Ez sincs. Helyette, a közösségi média felületek színeződnek át kékre, így mégiscsak megérkezik az összetartozás élménye, ha más formában is.
De még ekkor is, még ilyenkor is elindulnak a komment folyamok és a viták, azon a közösségen belül, ahol elvileg mind az autista emberekért élünk, dolgozunk, harcolunk. (A megfelelő ige aláhúzható.)
A szülő, aki csak az autizmus súlyos állapotát ismeri az érintett gyereke révén, kétségbe vonja, hogy az a felnőtt, aki ki tud önmagáért állni egyáltalán autista-e. Cserébe a spektrum kevésbé érinett végén álló autista felnőtt megkérdőjelezi, hogy a szülő egyáltalán beszélhet-e az autista gyereke nevében.
A szakember nem tekinti hozzáértőnek a szülőt, amíg nincs 3-4 autizmus diplomája, holott ő aztán tényleg az autizmussal él (éjjel-nappal). A szülő cserébe nem hiszi el, hogy ez mégiscsak egy szakma; és miután vércukorszintet sem állítunk be, miután elolvastunk 2-3 könyvet a cukorbetegségről, ezért talán szerencsés lenne, ha nem találnánk fel az autizmus gyógymódját némi olvasgatás után.
Az egyik szervezet utálja a másikat, mert lufikat ereget az égbe és megöli a madarakat, vagy mert éppen nem azt az épületet világította kékre, ami a legimpozánsabb.
Természetesen tisztelet a kivételnek. Ha volna ilyen billentyű kombinációm, folyton nyomkodnám.
Tisztelet a kivételnek. Tisztelet a kivételnek!
Képtelenek vagyunk megegyezni (és persze mindenki jobban tudja), hogy hogyan kellene hívni az autizmushoz értő szakembereket, az autisták megnevezéséről már nem is beszélve.
És brutál energiákkal, véres szócsatákat vívunk, az autizmus harc mezején belül. Folyton aknamezőn lépkedünk.
Miért? Ettől kinek lesz jobb?
Az autista embereknek aligha.
Azt már tényleg csak rózsaszín leányálmaimban tudom elképzelni, hogy mindezt az energiát, amivel egymást öljük, fordíthatnánk arra is, hogy együtt küzdjünk. A bölcsek köve valószínűleg nincs ott senkinek a zsebében. De mindenkinek a zsebében lehet egy kis kavics, amit összehordva várakat lehetne építeni.
És végül (ahogyan azt a szépségverseny szereplők mondják mindig): Peace, Love, Világbéke.