Szülőnek lenni komoly kihívás. Nem számít, hány vidám fotót töltünk fel a közösségi oldalakra, mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a gyereknevelés valamely területével minden egyes szülőnek meggyűlik a baja. Néhányan megússzák átmeneti nehézségekkel, de időnként minden családban felmerülnek a problémák – ez a gyereknevelés velejárója.
Egy fogyatékos gyerkőc nevelése pedig egyértelműen nagyobb kihívást jelent…
A fiam rendellenességei folyamatos készenlétben tartanak. Nincs olyan pillanatom, amikor ne gondolnék rá, vagy valamilyen vele kapcsolatos dologra. Ha ehhez hozzávesszük a többi anya fejében is napi szinten kavargó gondolatokat, elmondhatjuk, hogy nagyjából a következők cikáznak az agyamban:
Biztonságban van?
Vajon úgy érzi, hogy megértik őt?
Kértem új időpontot a fogorvoshoz?
Vajon jól viselkedik az iskolában?
Nem szabadna az evésbe menekülnöm az érzelmeim elől.
Nem kellene jobban támogatnom őt?
Elővettem a fagyasztóból a mai vacsorát?
Hova is tettem azokat a papírokat?
Ki kell törölnöm néhány fotót a telefonomból.
Kérnem kellene egy újabb konzultációs időpontot?
Mit tehetnék, hogy a többi gyermekem is értékesnek és fontosnak érezze magát?
Vajon fog még valaha a saját szobájában aludni?
Milyen nap van ma?
Őszintén remélem, hogy senki nem hallotta azt a csúnya szót, ami kicsúszott a száján az élelmiszerboltban.
Ezek a gondolatok néha hirtelen zúdulnak rám, és néhány perc leforgása alatt az összes végigsöpör rajtam. Ilyenkor úgy érzem, beleszédülök. Az elmúlt 13 év alatt azonban hozzászoktam, hogy folyamatosan magas fokú stresszel kell együtt élnem. Általában megbirkózom vele, de időnként nyilvánvalóvá válik, hogy egy fogyatékos gyerkőc nevelésével járó plusz stressz az én józan eszemre is kihat.
Fáradt vagyok, és bosszant, hogy nem tudok mindent elég gyorsan elintézni. Saját magamat ráadásul az utolsó helyre teszem azon tényezők listáján, amelyekre figyelmet kellene szentelnem. Gyűlnek a megválaszolatlan e-mailek, egyre több kilót szedek fel (mert csokit enni szórakoztatóbb, mint ténylegesen feldolgozni az érzelmeimet), és háttérbe szorulnak a kapcsolataim. Amikor tudatosulnak bennem ezek a következmények, az addig felgyülemlett stressz tovább növekszik bennem, és egy szörnyű körforgás közepén találom magam.
Az anyákra egyébként is jellemző, hogy a gyerekeik szükségleteit előtérbe helyezik a sajátjukhoz képest, és tapasztalataim szerint ez különösen igaz a fogyatékkal élők közösségében. Egyszerűen túl sok tennivalónk van, ezért nem tehetünk mást – megyünk előre. Ettől függetlenül tudom, hogy pihenésre lenne szükségem. Azt is tudom, hogy csak akkor jutok pihenőhöz, ha több segítséget kapok. A változtatás azonban túl nagy erőfeszítésnek tűnik ahhoz, hogy hozzáadjam a teendőim listájához, ezért inkább megbirkózom a jelenlegi helyzettel, persze még több édesség segítségével. Nyilvánvaló, hogy ez nem megoldás, még rövid távon sem. Egyszer le kell lassítanom, és saját magammal is törődnöm kell, hogy tényleg sikerüljön olyan szülővé válnom, amilyennek sokan már most is látnak. Meg kell tanulnom levegőhöz jutni, lazítani, és végigolvasni azokat a könyveket, amelyeket félrerakok, ha valami más elvonja a figyelmemet. Újra fel kell fedeznem a régen élvezettel űzött hobbijaimat, amelyekről lemondtam, amikor megkaptam egy fogyatékos gyerkőc felnevelésével járó csodálatos felelősséget. Muszáj vigyáznom magamra.
Addig is folytatom a vidám fotók feltöltögetését – nem azért, hogy bárkit félrevezessek, hanem mert örömmel tölt el az olyan napokon, amikor nem tudok több időt szakítani magamra. Még dolgoznom kell magamon, csakúgy, mint bárki másnak.
forrás: https://themighty.com/2017/10/mental-health-parents-kids-disabilities/
fordította: Vörös Kata
lektorálta: Szilvásy Zsuzsanna és Kassai Edit