szülői proaktivitás

Szinte nincs olyan hét, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek ne szerepelnének egy-egy főcímben, hol a közösség kirekesztettjeiként, hol az oktatás hajótöröttjeiként. Erről nem lehet eleget írni. Viszont míg ezek a kizárólag magas szinten megoldható kérdések válaszra várnak, beszélhetünk arról, hogy a gyerek közvetlen környezete, a család hogyan tud kezdeményező hozzáállással pozitív változásokat előidézni az oktatási intézményekben. Oké, a tanárok nincsenek felkészülve, tényleg, de akkor most mi lesz?

Kétszeres sni szülőként gyakorlatilag nincs olyan szituáció a gyerek-közösség-nyilvánosság szentháromságban, amit ne éltem volna át arcpírral, visszafojtott, aztán kirobbanó sírással,  dühvel küszködve, igazságtalanságot kiáltva és leginkább – kétségbeesve. Természetes, hogy dúl bennünk szülőkben a védelmező ösztön, hogy megvédjük a “többi” gyerektől, a tanítónénitől, akinek harminc másik mellett nincs rá kapacitása, a napközis nénitől, aki szerint neveletlen és képtelen leülni. Sajnos amíg nem tudja senki, hogy mivel áll szemben, addig ez a szám csak egyre nőni fog. Csak az látszik, hogy “rossz”. Én úgy éreztem, hogy ez a fajta tolmácsolás a gyerek és a külvilág között annyi energiát visz el, hogy már óvodában kezdeményeztem a vizsgálatot, hogy lássuk, mivel van dolgunk. Megtörténtek a vizsgálatok, és lassan sok minden átalakult. A botrányos óvodai napokból fejlesztés lett, a meg nem értettségből, ítélkezésből együttérzés és segítségnyújtás.

A két állapot között mindent összevetve egy lényeges változás történt: elkezdtem én megtenni az első lépéseket. A lehető legrövidebb idő alatt a lehető legkisebbre csökkenteni a gyerekem és a pedagógusok közötti távolságot. Nem arra koncentráltam, hogy mi az, ami az oviban, vagy a suliban nincs, hanem elkezdtem azon dolgozni, hogy mi az, amit én tudok hozzátenni, hogy a pedagógusoknak könnyebb legyen megérteni, mi van az én gyerekemmel, és hogy hogyan tudnak neki, és ez által maguknak is segíteni.

Bármennyire is kézenfekvőnek tűnik, hogy a tanárnak hogyan “kellene” bánnia a mi diszes, auti, figyelemzavaros, adhd-s, vagy csak simán eleven és unatkozó gyerekünkkel az órán, a pedagógusok nem kapnak erre felkészítést. A legjobb szándék ellenére is találgatni, kísérletezni tudnak, de harmincöt másik gyerek és egy kötelező tanterv mellett, pedagógus asszisztens híján érthető, ha nem megy a differenciálás, és dolgozatjavítás után éjszakánként szakirodalom után böngészése a neten. Szóval mivel mi sem több szabadidőt, sem fizetésemelést nem tudunk nekik adni, mégis mi az, amivel mi a kezük alá dolgozhatunk a gyerekünk érdekében?

Összeszedtem pár trükköt, amit még most a tanév elején érdemes lehet bedobni:

Hozzáállás:
Már az elején érdemes tudatosítani magadban: azzal, hogy előrelátóan gondoskodsz a gyereked óvodai/iskolai fejlődéséről, nyugalmáról, vagyis proaktív vagy, a jövőtökért teszel. Amíg úgy érzed, hogy a tanár “helyett” dolgozol, nem lesz jó az együttműködés. Egy finn oktatási rendszerben, és egy tökéletes világban talán nem lenne erre szükség, sőt. De a mi tanáraink nem kaptak például az auti gyerekek oktatására felkészítést, sem továbbképzést, még ha egy jól megszerkesztett háromnapos tréning minőségi változást is jelentene.  A jelenlegi helyzetben a leggyorsabban tehát úgy segíthetsz a saját gyerekednek, ha támogatod a pedagógus munkáját, megkérdezed, miben tudnál segíteni, és ha kell, a keze alá dolgozol, az általa feltett kérdéseket pedig lehetőleg megelőzöd a válaszokkal. Lesz, aki iszonyatosan hálás lesz ezért, és olyan is lesz, aki még a balkezességet sem tekinti legitimnek. A középkori értékrendet természetesen nem kell elfogadni, de erről később még szó lesz.

Őszinteség:
Kilógó viselkedés esetén a pedagógusok, és a többi szülő csak találgatni tud, netán ítélkezik, és sokszor igazságtalanul. Ebben a szülők is, de leginkább a gyerekek sokat sérülhetnek. Sok fájdalomtól és bosszúságtól, negatív következménytől óvhatod meg a gyerekedet, ha már az elején őszinte vagy a pedagógussal, de akár a számodra megbízható szülőkkel is, és elmondod, mire számíthatnak. Egy papírral nehéz vitatkozni.

Kommunikáció:
Sokkal kevesebb a találgatás, a téves következtetés vagy a félreértés, ha magával a pedagógussal közvetlenül tudsz beszélni bármiről. Persze előfordulhat olyan, hogy a másik fél sem igazán nyitott, és nem megy át, amit mondasz. Próbáld meg az ő szemszögét szem előtt tartva elmondani, mire van szükséged, és ne felejtsd el ezt tőle is megkérdezni. Jó esetben közeledik a két álláspont.

Vizuális támogatás:
Sajnos nálunk nem része az intézmények alapfelszereltségének a vizuális támogatás, viszont óriási segítséget jelenthet például az autista gyerekeknek, de még az átlagos fejlődésűeknek is. Számtalan letölthető ábra van, házilag is elő tudjátok állítani a napirendi kártyákat, ha rászántok egy kis időt. Különösen az oviban, de még alsó tagozatban is imádják a gyerekek, és nem csak az autik, mert könnyebb követni a napi rutint, és az egyes folyamatokat.

Fejlesztés:
A fejlesztés minden gyereknek jár, aki megkapta a sajátos nevelési igényű tanulói státuszt a szakértői bizottságtól. Meghatározott óraszámban és területen kaphat fejlesztést, sajnos a rendszer leterheltsége miatt nem mindig valósul meg teljes mértékben. Érdemes számon tartani, hogy mi jár, érdeklődni a fejleményekről, és ha rendelkezésre áll a fejlesztőpedagógus, akkor felvenni vele  a kapcsolatot már az év elején. Ő először csak egy papírt lát a gyerekből, némi szakvéleménnyel, ami nagyon kevés információ. Rettentően sokat segít neki a szülők beszámolója, hiszen mi ismerjük a gyerekeket és az eddigi életüket, fejlődésüket a legjobban.

Iskolapszichológus:
Óriási kincs, ahol van. Akár hivatalos sni, akárcsak nehézségei vannak, hatalmas támasz tud lenni egy gyereknek, ha van házon belül valaki az ofőn kívül, akihez bármikor fordulhat. A közösségben gyakran szorulnak perifériára a különleges gyerekek, egy iskolapszichológus pedig jobban rálát ezekre a folyamatokra, mint a szülő, és esetleg finoman tud segíteni egyes helyzetek, konfliktusok kezelésében a közösségen belül, vagy akár a tanárokkal. Érdemes azonnal felvenni vele a kapcsolatot, hogy tudjon a gyerek diagnózisáról, esetlegesen felmerülő nehézségeiről. Könnyen lehet, hogy a gyerek, vagy akár a többi sni gyerek zökkenőmentes beilleszkédéséhez az osztály érzékenyítésére lesz szükség, amit egy pszichológus csoportos foglalkozások keretén belül meg tud valósítani az osztállyal.

Asszertivitás:
Az, hogy együttműködsz, és proaktív vagy, nem jelenti azt hogy mindenben egyet kell értened, vagy el kell fogadnod. A középkori nézeteket például nem kell elfogadni. Kiállhatsz a saját (a gyereked) érdekei mellett, ehhez nagy segítséget nyújthat, ha tisztában vagy a tudományos háttérrel, a jogaitokkal, és a hivatalos diagnózis adta lehetőségekkel. Viszont egyetlen szülő nehezen tud érdekérvényesíteni egy osztályban, ezért érdemes a többi szülővel egyeztetni, meghallgatva és tiszteletben tartva egymás érdekeit.

Érzékenyítés:
Szerencsére ma már egyre több az olyan kezdeményezés, ami játékos foglalkozás keretében elősegíti a másság elfogadásának folyamatát. Legyen szó akár tanulási nehézségekről, bármilyen fogyatékosságról, mozgáskorlátozottságról, autizmusról, a paletta egyre szélesebb. Ha házon belül nincs is olyan szakember, aki ezt le tudná vezényelni, vannak külsö szervezetek, akik tudnak segíteni egy-egy ilyen foglalkozás megtartásában az osztályfőnöki órák alatt. Összekötheted őket az ofővel, vagy akár átvállalhatod a szervezést, neki csak az a dolga hogy biztosítson rá némi időt. Harmadikos volt a szintén sni-s lányom, amikor maga tartott érzékenyítést az osztályában az autizmusról, teljesen saját indíttatásból, addigra már nyolc éve tanulmányozhatta az alig beszélő aui öccsét, aki az osztályba is bekolbászolt néha körülnézni. A gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint mi, csak az alkalomra várnak.

Érzékenyítő foglalkozásokat tartó szervezetek:
Egyesület az inklúzióért

Szakirodalom:
Egyre több és egyre jobb a szakirodalom választék a különböző gyerekek mellé. Ha idejük nincs is a tanároknak a neten való böngészésre, érdemes megkérdezned, hogy esetleg segítene-e, ha eljuttatnál nekik egy hasznos olvasnivalót a témában. Ha nem is olvassák el azonnal, megnyugtató a tudat, hogy legalább vészhelyzet esetén utána tudnak nézni egy-két praktikus fogásnak. Én eddig csak köszönetet kaptam ezért.

Tíz dolog, amit az autista diákod szeretné, ha tudnál

Használati utasítás:
Nem is értem, miért nem kötelező ez minden gyerek mellé az első tanévben bármilyen intézményben. Rengeteg információt tudsz átadni egy oldalban, amiben leírod, te otthon egy-egy helyzetet hogyan oldasz meg a gyerekeddel, van-e esetleg bármilyen fura szokás, szóhasználat, amiről jó, ha tudnak, olyan kényszer, vagy ragaszkodás, ami problémát okozhat, potenciális stresszfaktor, ami kiüti a gyereket esetleg órákra… Egy átlagos fejlődésű gyerek talán hamar túllendül egy-egy változáson, váratlan eseményen, de például egy többségi iskolában tanuló, magasan funkcionáló auti kisdiák könnyen kizökken és akár órákra “munkaképtelenné” válik, ha például váratlan helyzetben késleltetnie kell. Jobb ezekre előre felkészülni, vagy inkább átgondolni.

Szülők:
Ha viselkedészavar is szerepel a gyermek palettáján, jobb ha felkészülsz arra, hogy érni fognak esetleg szülői támadások, vádak, netán kérdőre vonnak, hogy miért harapja hátba a gyereked az övét nap, mint nap. És ez utóbbiban tök igazuk van, természetes reakció. Az integráció akkor működik jól, ha megvannak hozzá a feltételek. Én azt gondolom, hogy ebben a mi részünk az, hogy felnőtt módon, amikor szükség van rá, nyílt lapokkal játsszunk. Ha egy gyerek körül zűr van, nem fognak róla leszállni, és mindenért őt veszik majd elő. Azért is, amit nem ő követett el. Ha a sértett felek tudják, hogy te tisztában vagy a nehézségekkel, a gyereked érintett valamiben, aminek a megsegítéséért te nap, mint nap teszel, akkor transzparenssé tetted az erőfeszítéseidet, és megpróbálhattok más hangnemben beszélni a témáról.

A főszerepben: a gyerek
A legnagyobb önvédelmi fegyver, amit adhatsz egy sni gyereknek, ha tisztában van az értékeivel, és a nehézségeivel. És előbb-utóbb, a diagnózisával. Egyrészt nem érzi azt, hogy ő mindenben más mint a többiek, és nem magában keresi a hibát, hanem úgy nő fel, hogy a személyiségének a része az, hogy ő adhd-s vagy auti, vagy diszes, és nem egy nagy fekete lyuk tátong az agyában tele kérdőjelekkel, hogy mi miért történt, és miért ennyire más, mint bárki, akit ismer. Tudni fogja, hogy ezrek, milliók élnek olyan adottságokkal, mint ő, tehát nem vele van a baj, nem rosszabb, mint más, csak ritkább az előfordulása. Másrészt talán beszélni is tud róla a kortársaival, akiknek így esélyük lesz ezt az állapotot megismerni, megérteni, és elfogadni. Nem lesz tabu, pletykák forrása, napirendre térnek fölötte. Talán kevesebb így a meghurcoltatás, osztályszintű szekálás, kiközösítés. Legkésőbb kamaszkorban sok minden előkerül, ami addig nem okozott problémát, vagy nem volt annyira látványos. Sok olyan társas helyzet merül fel, ami fejtörést, szorongást okozhat egy auti kamasznak. Nagyon nehéz úgy beszélni egy-egy probléma megoldásáról magával a gyerekkel, de a tanárokkal is, ha nem tudjuk kimondani, hogy  a nehézséget mi okozza. A zűrös magatartás sokkal nagyobb bélyeg, mint egy kódszám, amit esetleg csak az ofő ismer, viszont legalább nem találgat, vagy nem vádol.

Persze mindez együttvéve sem garancia egy szuper együttműködésre, mert extrém helyzetek mindenhol lesznek, de ha legalább lépésenként el lehet jutni egy “elég jó” együttműködésig, a gyerek már abból is rengeteget profitál.

Daniss-Bodó Eszter
auti (és egyéb sni) gyereket nevelő szülő, a Neurofitnesz blog szerzője, az Autibarát munkatársa

Címkék: