Tegyük fel, hogy van három gépjárműved. Mindet nagyon szereted és mindhárom egyformán fontos számodra. Sok mindenben különböznek, de van néhány olyan tulajdonságuk is, amiben egyformák. Mindhárom
- piros színű
- hasznos számodra
- és dízel üzemű.
Egymást helyettesíteni viszont egyáltalán nem tudják.
Az egyik a munkádhoz kell, a másikat hobbiból használod, a harmadikat pedig a családod miatt tartod. A garázsodban egy traktor, egy versenyautó és egy méretes családi kocsi áll. Eszedbe jutna valaha traktorral autóversenyen indulni, az 5 fős családod egy versenyautóba bezsúfolni vagy a családi autót földművelésre használni? Nem valószínű…
Képzeljük el, hogy ezek a járművek igazából nem is járművek, hanem hús-vér gyerekek. Mindegyikük egyedi, különleges és megismételhetetlen!
Nem lehet őket felcserélni – na jó kivéve A két Lottiban, de ott is csak átmenetileg sikerült! – és mindegyiküknek megvannak a saját erősségeik, amiben jók és emellett a maguk kihívásai is.
Minden felnőtt másmilyen autóról álmodik: van olyan, aki versenyautóról, mások ölni tudnának egy menő traktorért, megint mások pedig egyszerűen egy szép nagy családi autóra vágynának.
Ahogy autókról álmodozunk, ugyanúgy álmodozunk gyermekünkről mielőtt még megszületik. De ahogy a családi kocsival sem tudunk szántani, ugyanúgy alkalmazkodunk a valójában született gyermekünkhöz.
Mi van, ha apa foci mániás, de a gyereket jobban érdekli a rajzolás, mint a sport, ráadásul kifejezetten tehetséges kis művésszel áldotta meg ezt a családot a sors? Kötheti apa az ebet a karóhoz, hogy márpedig most irgum-burgum mindenképp focizunk, de ez biztosan nem erősíti az egészséges apa-gyermek viszonyt. Az, hogy gyereknek esetleg olyan dolgot kell csinálnia, amit nem annyira szeret, és amihez nincsen kedve, csak frusztrálja a gyereket. Ez esetben az apával töltött idő nem örömforrás, hanem kínszenvedés lesz.
Néhány szülő elfelejti elengedni az ”álom gyereket” s ezért soha sem tudja igazán megismerni, megszeretni azt a gyermeket, aki az ő valódi szemefénye. Az autista gyermeket nevelő családokban ez még gyakrabban fordul elő, mint egyéb családokban. Valós állapotának elfogadása szuper erővel ruház fel minket. Ezzel szemben a gyermek állapotának el nem fogadásával, vesztünkbe rohanunk és magunkkal rántjuk a család többi tagját is.
Ahogy az autónkat is a gyári használati útmutató szerint kell karban tartani és szervízeltetni, nem pedig úgy, ahogy megálmodtuk, gyermekünk esetében is akklimatizálódnunk kell. Hogyan is lehetnék jó tulajdonosa hőn szeretett versenyautómnak, ha folyamatosan úgy viselkedek, mintha családi autóm lenne? Hogyan lehetnék vele boldog, ha nem fogadom el azt a tényt, hogy a 2 üléses autó nem alkalmas arra, hogy az 5 tagú családomat beleszuszakoljam és ezt újra meg újra megpróbálom? Mi történik viszont akkor, ha elfogadom a kocsim felszereltségét és egyesével viszem kocsikázni a családtagokat? Mindjárt más, nem? Ez már egy sokkal kellemesebb felállás mindenkinek.
Ha elfogadom, amim van, sokkal jobban tudok sáfárkodni vele és a lehető legboldogabb életet tudhatom kihozni belőle. Ezzel szemben, ha nem fogadom el a tényeket, nem csak szomorú leszek, akár depresszióssá is válhatok és saját életemen kívül a családomét is megnehezíthetem. A tények elfogadása a történelem minden szakaszában kihívás volt az emberiség számára. Nem csoda, hogy a mai napig több speciális élethelyzetben lévő embereket segítő szervezet használja Assisi Szent Ferenc imájának bevezető részét:
Ha valaki elfogadja a diagnózist, gyermeke az elfogadást követően sokkal kiegyensúlyozottabbá és boldogabbá válhat.
Ha valaki elfogadja a diagnózist, saját maga számára is sokkal kiegyensúlyozottabb életet teremthet.
Ha valaki elfogadja a diagnózist, gyermeke számára sokkal hasznosabbá válik, mint ha nem.
A gyermek speciális igényeit ez esetben sokkal jobban figyelembe tudja venni és ki tudja elégíteni. Az elfogadás életbevágóan fontos, de senki nem állítja, hogy könnyű …
Szabad mérgesnek lenni, szomorúnak lenni, félni és mindenféle érzések kavalkádját megélni.
Még a legbátrabb szülők is elbizonytalanodnak néha, kétségeik merülnek fel és félnek az ismeretlen jövőtől. Ez természetes. Az elfogadás útja hosszú és rögös. A szülők egy része ezt az utat megkönnyítendő pszichológus szakember segítségét is igénybe veszi, hogy sikeresen elgyászolhassa az álom gyermeket és minél hamarabb autista gyermeke lehető legjobb szülőjévé válhasson.
Ez nem szégyen, ez a lehető legjobb döntés! Ha úgy érzed, nehéz számodra gyermeked autizmus diagnózisának elfogadása vagy feldolgozása, kérj segítséget! Ezzel nem csak saját magadon segítesz, hanem az egész családodnak jót teszel, kiváltképp autista gyermekednek!
Szerző: Nyilasné Groma Judit (autista gyermeket nevelő szülő)