Ahhoz, hogy egy autista embernek segíteni tudjunk, a megértésnél biztosan többre van szükség. Ilyenkor hangzanak el ezek a szavak: beavatkozás, fejlesztés, terápia. És már a szavak is kicsit ijesztőek. Igen, van olyan, hogy gyors és erőteljes beavatkozás szükséges. Akár gyógyszeres kezelés is. Még akkor is, ha örök hitet tettünk a pedagógiai módszerek mellett. És ezt fel kell tudni ismerni, meg kell tudni lépni. És emiatt nem (sem) kárhoztathatjuk önmagunkat.
A gyógyszeres beavatkozás, egy nagyon durva beavatkozás. Nem szabad gyógyszeres kezelést szakember segítsége nélkül elkezdeni, más családok tanácsa alapján. A szakember pedig nyilván csak akkor fog ennyire drasztikus dolgot javasolni, ha egy adott viselkedés már másképpen nem kordában tartható, ön- vagy közveszélyes. De ez a végső lépés.
Nehéz eldönteni, hogy mi az a viselkedés, ami már komoly terápiát igényel. Az autizmus diagnózis magával hoz egy szorongást, és minden furaságot, nehézséget elkezdünk az autizmusra fogni.
El kell tudni dönteni, milyen viselkedés esetén kezdjünk aggódni. Mi az, amit már nem tudunk a saját eszközrendszerünkkel megoldani?
Stresszhelyzetben én szoktam például sikítani híd alatt vagy sírni futás közben. Esetleg teljes erőből, ordítva énekelni, mindenki szerencséjére a saját autómban, zárt ablakokkal. … a három pont helyére mindenki odagondolhatja, saját furaságait.
Ha én egy autista felnőtt lennék, a fenti helyzetekben már régen egy szakértő stáb elemezné a viselkedésemet, és beavatkozási tervet készítene arra, hogyan hagyjam én ezt abba. Miközben aránylag jól megnyugszom magamtól is, amikor a frusztráció forrása elapad, avagy távolabb kerül.
Ettől persze lehet, hogy autista vagyok, hiszen az autizmus genetikus, de legalább aránylag jól kompenzált az autizmusom. A társadalom közepesen hasznos tagja vagyok, kicsit lyukacsos impulzuskontrollal. Mindezt csak azért írom, hogy megértsük, nem kell rögtön minden furcsa, vagy aggasztó viselkedést az autizmusra kenni.
Nézzünk egy másik közkedvelt témát: az evést.
Kisgyerekes családok örökzöld slágere: mennyit eszik, mit eszik, mit nem eszik, hol eszik, hol nem eszik a gyerek. Mikortól beszélünk olyan evészavarról, ami már szakértő beavatkozást igényel, és mikor múlik el egy evésprobléma magától. Felnőtt autisták szüleinek nagy százaléka mesélhetne arról, hogy náluk is volt olyan gond az evéssel, ami ott és akkor tragikusnak tűnt, de már nem is emlékeznek rá, hogyan tűnt el. Kipróbáltak mindenfélét, amit az anyós, a sógornő, az óvónéni, vagy éppen a horoszkóp javasolt (szigorúan a csillagok állása alapján), és közben észre sem vették, hogy az evésprobléma egyszer csak elmúlt.
Nem állítom természetesen, hogy autizmus esetén minden viselkedés magától elmúlik. És nehéz eldönteni, hogy mikor kell a szakmai segítség, mire célozzunk. Én azt gondolom, hogy ebben az esetben is próbáljunk a józan paraszteszünkre hallgatni, és csak olyan viselkedésekbe beavatkozni, azokra terápiát keresni, amik a mindennapi életet lehetetlenné teszik. Ez a határ mindenkinél, minden családnál, és minden viselkedés esetén máshol van.
A családi legendák szerint volt idő, amikor én is csak az asztal körül rohangálva, szebb napokon az asztal alatt ülve, ettem. A családom ezt történetesen jól bírta, én pedig szerencsésen kinőttem, mindenféle terápia vagy fejlesztés nélkül. Ugyanakkor aránylag kicsi az esélye, hogy óvodai beszoktatásnál ez a viselkedés elfogadható. Ilyenkor tehát, bár ugyanarról a viselkedésről beszélünk, mégis érdemes „lőni rá”, foglalkozni vele. Ehhez már autizmus szakember kell.
A legfontosabb tehát, hogy ne fogjunk rá minden furaságot, vagy minden problémás viselkedést az autizmusra. Egy autista gyereknek vagy felnőttnek is lehet rossz napja, lehet kialvatlan, fáradt, vagy nyűgös. Ne „lőjünk” mindenre, ami mozog. Ami nem életveszélyes, vagy nem zavarja minden áldott napunkat, azt a viselkedést hagyjuk történni, mert az autista ember számára megnyugvást hozhat.